www.pcnetsol.com www.hbweb.hu
	HBWEB CÍMLAP »  BLOG CÍMLAP »

BLOG.HBWEB.HU
2009. november 20.
A dunaújvárosi közveszélyes szörnyeteg

   Dolgom végeztével elhagytam a helyszínt, célba vettem a vasútállomást, hogy hazatérhessek. Már át is keltem a gyalogos átkelőhelyen, amikor velem szemben állók jelezték, hogy a hátam mögött valaki hevesen integetve szeretne nekem mondani valamit. JÓHISZEMŰEN visszamentem, hátha a fényképezés okán érdeklődik. S mert nincs rejtegetni valóm, tiszta a lelkiismeretem, mitől is féljek...?
   Egy 50 körüli alacsony, molett hölgy kívánt maradásra bírni. Udvariatlanul, neveletlenül számon kért, hogy miféle engedély alapján készítettem e felvételt. A hölgy ugyanis a busz tulajdonosának, a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány munkatársa. Ővele ellentétben higgadtan, udvariasan először közöltem, hogy mi célból készült a felvétel, majd miután utólag meg akarta tiltani a fényképezést, megkértem, hogy ismerkedjen egy picit a jogrendszerünkkel, legalább annyira, amennyire egy állampolgártól minimális szinten ez elvárható lenne. A hölgy sérelmezte, hogy ezúttal nem neki lett igaza és nem nyugodott bele ebbe az állapotba. 
   Ekkor segítségére sietett HIVATLANUL egy 35 körüli, életerős, de erősen ittas, rég tisztálkodott fiatalember, aki fogadatlan és fogatlan prókátorként a hölgy mellé állt az érvelésben. Érvelése kimerült a testi agresszióval történő fenyegetésbe, amit a hölgy „jajte, ugyan, ne csináld már”-ral próbált csitítani, de ő is tudta, hogy ez csak látszattevékenység. 
   Részeg üdvöskéje nem elégedett meg az agresszióval történő fenyegetésben, már rángatta is a kabátomat, dekoncentrált mozdulataival a fejem és a fényképezőgépem felé ütni próbált. Ha nem fogadtam volna meg 19 éve, hogy nem ütök meg humaniodot, valószínüleg két pofonnal és egy rúgással harcképtelenné is tehettem volna az alapítvány alkalmazottjának kis barátját. A részeg fiatalemben azt sérelmezte elsősorban, hogy őt fényképeztem le. Igaz, hogy megmutattam a felvételeket a hölgy alkalmazottnak és ő is konstatálta, hogy az autóbuszon kívül semmiféle ember és embernek látszó szörny nem látható a képen, de kérem szépen, egy tömény piától elbódult, agresszív alakot hogy is lehetne meggyőzni...
   Most már én követeltem, hogy rendőr tegyen igazságot, és már hívtam is a 107-et. Rémülten szaladt a helyszínre az Alapítvány rendészeti vezetője (remélem, jól emlékszem a titulusára) és megpróbálta csitítani közveszélyes lakójukat (Ha nem említettem volna, az ominózus intézmény egy hajléktalanszálló), de nem sok sikert ért el vele. Igaz, akkor már legalább megütni nem próbált. 
   Az alapítvány hölgy alkalmazottja ezek után felszívódott, a hatósági intézkedést nem várta meg, pedig szépen kértem, hogy a hatóság előtt is ismertesse, miért is óhajtott a fényképezésért felelősségre vonni. Tán pettyes a lelkiismerete...? A rendőrjárőrök kiérkezéséig nem maradt más a helyszínen rajtam kívül, csak a támadóm, az Alapítvány főrendésze és egy hajléktalannak látszó, 45-50 körüli férfi, aki láthatóan jól ismerte a támadómat. Ő a rendőrök előtt már tagadta, hogy testi fenyítés történt, meg is kértem,. hogy a hatóság előtt ne hazudjon. A rendészet vezetője elismerte, hogy a „főhősünk” rámrontott, de mivelhogy rajtam sérülés nem esett, a fényképezőgépem is épen maradt, ő is tagadta, hogy ütlegelés, rángatás történt volna. 
   Részeg főhősünk a rendőrök előtt már vissza vett a tempóból, de a módosult tudatállapotát nem tudta kordában tartani. A felvételeket a rendőrjárőröknek megmutattam, ők is megállapították, hogy a „bunyó” alapja alaptalan. Közölték, hogy milyen feljelentést tehetek az illető ellen, bár szavaikban ott rejlett ki nem mondottan, hogy teljesen felesleges. Beleszaladtam a jogrendszerünk egyik nem szankcionálható bugyrába. A főhősünket távozásra és az emberi viselkedés elsajátítására szólították fel, engem pedig a későbbi, esetleges engem érő bosszú elkerülése végett az autóbusz állomásig „eltaxiztak”. Útközben azon merengtünk, hogy hol is tarthatna Hazánk, ha az ilyen, erejük teljében lévő alakok duzzadó erejüket és erőszakvágyukat lelkesedésre váltanák, Hazánk építésére, a maguk és mások által okozott károk helyreállítására fordítanák. 
   A Magyar Mentőszolgálat Alapítvány, mint minden jól nevelt alapítvány állami segélyekből, civil adakozásból élnek. Tehát az intézményükben ápoltakat, támogatottakat közvetve én, mint adófizető állampolgár etetem-itatom. Tehát „főhősünk” közvetve nekem köszönheti, hogy munka és közmunka nélkül a maga színvonalán élhet, élősködhet. Nem várom el, hogy kezet csókoljon nekem, hogy éltetem, azt sem várom el, hogy megköszönje. Azt viszont elvárom és el is várhatom, hogy a nagy-nagy semmittevése közepette az őt befogadó intézmény előtt fényes nappal ne támadjon rám, ne törjön az életemre. 
   Ha mégis megtenné, akár velem, akár mással, az alapítvány zárja ki a köreiből. 
Ezek után hogy várhatná el tőlem egy valóban elesett, szerencsétlen hajléktalan, hogy akár az egyik szendvicsemet neki adjam?
Felülvizsgálatra szorulhatna továbá, hogy az alapítvány korábban említett hölgy alkalmazottja mi címen és mi jogon vont kérdőre és miután a helyzetet jogilag és erkölcsileg tisztáztam, hogy merészelt „szabad kezet” adni részeg főhősünknek az erőszakos szándékai gyakorlására. Miért vált szükségessé, hogy egy ilyen esetben a rendészeti vezető avatkozzon be, egyáltalán hogy engedhetik soraik közzé „főhősünket”? Igaz, azt állította a rendész úr, hogy ilyen állapotban nem teheti be senki se a lábát az intézménybe, de nem vagyok se vak, se hülye. 
   Az ügyemben érdemi jogi lépéseket tenni nem tudok, nem is áll szándékomban, de a nyilvánosság eszközével élni kívánok! Már tudom, melyik az az alapítvány, amely NEM ÉRDEMLI MEG az SzJA-m 1%-át. Ez pedig a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány. Kár értük, mert egész biztos, hogy megálmodóit, életre hívóit nemes célok vezérelték. Nem hiszem, hogy társadalomképtelen, erőszakos hajléktalanok gyűjtőhelyét álmodta meg. Ezúton kérek viszont elnézést azon ott lakóktól és alkalmazottaktól, akik becsületesen, korrektül élik életüket és végzik tevéknységüket.

BLOG CÍMLAP »