E nap estéje gyökeresen felforgatta a hegyivasút békés
életét és két jármûvezetõjét
ki is oltotta. A vizsgálatokat lezárták, de az aktákat
nem. Maholnap 16 éve már, talán el is felejtették
az öreg “hegylakók”, s a vasút alkalmazottjai, de mindmáig
bárki illetékest is kérdezek, csak a magánvéleményüket
hajlandók közölni, és azt sem ország-világ
számára.
Ezért úgy láttam jónak, ha a saját benyomásaimat
és gyermekfejjel átélt élményeimet osztom
meg Veletek mindannyiunk okulására és az elhunyt kedves
Fogasvezetõk emlékére:
Czippoth
Istvánné (Márta)
Nok
Péter
Béke
poraikra!
Hófödte vasárnap reggelre ébredtünk, épp
mosakodtam, mikor a rádió az alábbiakat közölte:
“Orgonás felsõn kisiklott a Fogaskerekû, ezért
csak Esze Tamás Iskolától járnak a vonatok
Széchenyi-hegyig”. Húúú – gondoltam – ezt meg
kell tekinteni! Ilyet még úgyse láttam… Épp
kapóra jött, hogy síelni indultunk – volna – Szüleimmel
és Péter barátommal Normafára. Péter
pont Orgonásnál lakott, konyhaablakukból tökéletesen
rálátni az említett kitérõ peronjára
(ennek a késõbbiekben lesz
jelentõsége).
Pici voltam még, a hó pedig óriási. Talán
nem is volt részünk ily masszív télben 1997-ig.
Combközépig süppedezve loholtam le Orgonásra, megtekinteni
a kisiklott piros vonatot. Nem volt piskóta, mondhattam, nem is
sejtve, hogy még aznap este valami óriási szerencsétlenségben,
lenyûgözõ, soha sem feledhetõ látványban
lesz
részem.
Vizsgálgattam a kocsikat és a helyszínt: lefelé
csúcs felõl siklott ki
ki a szerelvény.
Az 57-es motorkocsi mind a négy tengelyével beült a
két vágány közti nagy semmibe, párja,
a 67-es pótkocsi csak a völgyfelõli forgóvázával
vájt új barázdát. A vonal alsó szakaszán
az 53-63-as szerelvény járkált, mely egész
végig hurcolta fel a helyszínre az emelõket, s egyéb
berendezéseket. Édesanyám unszolására
elindultunk Esze Tamás Iskola felé, reménykedve, hogy
elõbb-utóbb feljutunk a hegyre. Kisvártatva meg is
jelent a hófödte hegyoldalból az 52-62-es, de a vezetõ
valami fékproblémára hivatkozva nem ment fel többet
aznap. Le is állította, rögzítette vonatát
a 67-es kocsi felett. Nem is jutottunk fel aznap Normafára…
Idõközben valamikor vissza sikerült helyezniük a
67-est, valamint az 57-est pedig az Orgonás elsõ vágányának
peronja közelébe tuszkolták, hogy a kitérõ
vágányon ne lógjon a vonatok ûrszelvényébe,
azok közlekedését ne akadályozza. Estére
befejezték e nagy mûveletet, leláncolták az
57-est, és lekerült a telepre a 67-es és az 52-62-es
egyaránt. Este Péteréknél szerveztek Õseink
valamiféle összejövetelt, de Péterrel a kertjükben
szánkóztam, ki-kimerészkedve az ottfelejtett 57-eshez.
Jól megdobáltuk hógolyóval, viccesnek találtuk
a magára hagyott kocsit.
Jócskán estére járhatott már, mikor
hallottuk, hogy jön felfelé a Fogas. Meg is lepõdtünk,
hisz nem gondoltuk volna, hogy estére újra megindul a forgalom.
Márta néni vezette a vonatot (akit akkor láttuk utoljára).
Óvatosan haladt el az 52-62-essel a kisiklott kocsi mellett. Drukkoltunk,
hogy menjen neki, vagy legalább súrolja! De hülye vicc
volt! Nem is hittük volna, hogy ez lesz a veszte egy órán
belül...
Kedves
Szüleink személyében Õrzõangyalunk szólított
fel minket a fûtött lakásba vacsora ürügyén.
Épp felolvadtunk a kiadós hócsaták után,
mikor csupaüveg házuk ablakai egyszerre csak vadul elkezdtek
rezegni, majd' kiestek helyükrõl. Péter magyarázta,
hogy reggel is ilyen volt. Már amikor kisiklott a Fogas. Rohantunk
a konyhaablakba, nem kis izgalommal, mikor az alábbi képsorokat
láttam, melyet nem felejtek el, amíg csak élek. A
hatalmas zörgés és folyamatos csörömpölés
(a kisiklott roncsok darálták lefelé a talpfákat)
közepette mintha valaki egy óriásit rúgott volna
az “ottfelejtett” 57-esbe, ami egy picit elõreugrott. Majd ugyanazon
pillanatban egy sötét, egyedülálló motorkocsi,
mint õrült, ki letépte láncát (állítólag
40-50 km/h-val) robogott le Városmajor irányába. S
végül egy összeroncsolódott végû pótkocsi
állt meg kicsit lejjebb, mint az 57-es. A zörgésnek
vége szakadt, néma síri csend és döbbenet
következett. Szüleink akkor már öltözködtek,
épp a zseblámpájukat vették magukhoz, de megengedték,
hogy velük tartsunk. Senki sem tudott semmit, csak éreztük,
hogy itt valami nem mindennapi dolog történt. Kiérve
az állomásra megdöbbentõ látvány
fogadott bennünket. Az 52-es (reggel még fékhiba miatt
félreállt) motorkocsi teljesen belefúródva
a 63-as pótkocsiba. Kilenc évesen még nem foghattuk
fel, hogy mi is történt: itt emberek vesztették életüket,
itt valami nagy szerencsétlenség roncsai elõtt állunk.
A szomszédok addigra már hívták a mentõket
és a rendõröket egyaránt, lámpákkal
kutakodtak élet után, majd szüleink felzavartak minket
a lakásba. Most már tudom, miért…
Amikor újra lemehettem a tetthelyre, már a mentõk
járkáltak a szomszédokkal a roncsokban és mikor
megkérdeztem, hogy a vezetõkkel mi van, azt felelte: A vezetõ
jól van. Csak késõbb gondoltam át válaszát
és furcsálltam, miért csak egyes számban beszélt
róluk, hisz ketten voltak. Már ekkor gyanússá
vált elõttem valami… Orgonás állomás
sajnos a közúti jármûvek számára
megközelíthetetlen. A mentõorvos dacolva a hatalmas
és fergeteges hóakadályokkal gyalog megmászta
a lépcsõket, de erre a rendõr már nem volt
képes, félútról visszafordult. No comment…
A mentõs helytállására visszatérve mindenképp
megemlítendõ, hogy mikor mentõautóval megkerülvén
a Rõzse utca háromszögét az állomás
alatti lépcsõhöz csúszkált, kabát
nélkül pattant ki jármûvébõl, s
lóhalálában a színhelyre robogott. Mikorra
Édesanyám utánaeredt a kocsiból kikapott kabátjával,
az fiatal orvos már a roncsok között kutatta az esetleges
túlélõket. Pár perc múltán, mikor
kijött, már másképp látta a helyzetet:
Ide segítség kell! – mondotta.
A lakosok másnap reggelig havat lapátoltak, a dermesztõ
-10 C ellenére, ugyanis az éjszakai erõs szél
miatt a hó betemetett reggelre szinte mindent.
Egész este sasoltuk a híradásokat, és a mûsorzáró
hírek már két halálos áldozatról
számoltak be. Futótûzként terjedtek a hírek:
Hogy a kocsi fékhibás volt, meg Márta néni
szólt, de senki se figyelt rá, valamint többen is kiugrottak
a lefelé lóhalálában robogó szerelvénybõl.
Ezt ugyan kevéssé hiszi el az ember, hisz a fékevesztett
járgány a 100 ‰-es lejtõn igen hirtelen gyorsul, és
a száguldás kezdete és az ütközés
között egész biztos, hogy 20 másodpercnél
több idõ nem telt el. Már másnap mindenki “csodájára
járt” az esetnek, szinte az egész hegy lakossága megfordult
Orgonás környékén, amely zarándokhellyé
vált. Egyesek azért, mert nem voltak még „ingyencirkuszban”,
mások pedig kegyeletüket rótták le az elhunyt
jármûvezetõk elõtt, asszonyok összegyûltek
és sírtak. Több, mint egy hétig ott díszelegtek
a roncsok Orgonás állomáson. Lelkes és gondoskodó
hegylakók gyûjtést szerveztek Czippoth Istvánné
és Nok Péter családja részére, hisz
a BKV már akkor sem a “hadiárvák” iránti gondoskodásáról
volt híres.
Egyik este,
mikor hazatértünk az iskolából, már azt
láttuk, hogy a roncsokat épp szétszedni próbálgatják
és másnapra már kitisztult Orgonás látképe.
Csökkentett üzemben helyreállt a forgalom az épen
maradt négy szerelvénnyel (51-61, 54-67!!!, 55-65, 56-66).
A
balesetben az alábbi kocsik sérültek meg:
52 (motor):
Ez a kocsi okozta a tragédiát. Máig tisztázatlan
körülmények közt (illetve jelen fórumon nem
akarok találgatásokba bocsátkozni) féktelenül
elszabadult és Esze Tamás Iskolánál frontálisan
ütközött a 63-as kocsival. Czippoth Istvánné
vezette. A BKV Fehér úti VJF. javította meg a vázszerkezetét,
karosszériáját. 1991-ben állt újra forgalomba.
62 (pót):
Az 52-es motorkocsi Esze Tamás Iskolánál, az ütközés
következtében leszakadt és állva maradt pótkocsija.
A karambol helyszínén maradt, a roncsokkal együtt nem
gurult le Orgonásig. 1987. tavaszán állt újra
forgalomba.
53 (motor):
Az Esze Tamás Iskolai ütközés folyamán a
63-as pótkocsijáról leszakadt, nagy sebességgel
szaladt le Városmajorig, ahol az utasok nélkül tárolt
64-es kocsival ütközött, viszonylag kisebb sebességgel.
1989-ben állt újra forgalomba.
63 (pót):
Ebbe rohant bele kíméletlenül az 52-es. Nok Péter
vezette. A jármû “A”-vége a vezetõfülkével
egyetemben teljesen szétroncsolódott, a “B”-vége pedig
az ütközés következtében kisklott, Orgonásig
darálta a talpfákat, majd az Orgonáson hagyott 57-es
kocsival felületesen koccant. Mellesleg ahhoz képest szépen
összetört… Szóba került nagyfokú sérülése
miatt a selejtezése, de a BKV Fehér úti VJF. megjavította.
1993-ban, hat évvel a szerencsétlenség után
állt csak újra forgalomba.
64 (pót):
a városmajori kocsiszínben, utasok nélkül tárolt
szerelvény (hegy felõli) kocsija. Ennek ütközött
az 53-as. 1987. nyarán állt forgalomba. Párja, az
54-es motorkocsi az 57-es helyrehozataláig a 67-es pótkocsival
közlekedett.
57 (motor):
A reggel kisiklott szerelvény Orgonáson hagyott motorkocsija.
A kisiklott állapotban lefelé robogó roncs 63-as a
hátfalának koccant. 1987. tavaszán állt forgalomba.
