Alig fél évvel a harmadik évezred beköszönte elõtt másodmagammal ellátogattam a Kálvinista Rómába. Gyengébbek kedvéért Debrecenbe. Ez a város mióta csak eszét tudja, mindig a hazafiság, a minden körülmények közti kitartás, a kereszténység, illetve keresztyénség fellegvára volt. Eddig.

    Tán tavaly vagy azelõtt egy debreceni ismerõsöm kétségbeesetten mesélte, hogy lebontják a Péterfia utca kicsiny házikóit, hol történelmünk számos nagyja is megfordult. Mint kiderült, nem is akármiért. Fõvárosunktól újabb 220 kilómétert tett meg a globalizáció, azon belül is a bevásárlóközpontok mindent eltipró fertõje, mely Debrecen városvezetésében (is) emberére talált. Szokványos, mondhatnánk, bár jóérzésû ember ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe belenyugodni úgysem képes.

    Vasárnap jártunk arrafelé. Tikkasztó augusztusi hõség, elfogyott az enni és innivalónk. Kerestünk egy boltocskát, de minden zárva. Betértünk a Debrecen Plazaba. Közvetlenül a bejáratnál egy kedves kis játékboltba botoltunk, ahol majd' kiszútra szemem kedvenc mesefigurám, kertitörpeként. Nagyon megörültem, elõ is kaptam a fényképezõgépem. Épp beállítottam a masinát, amikor egy „biztonsági õr” – akinél már születésem pillanatában is magasabban voltam iskolázva – megállt hátam mögött és vigyorogva közölte, hogy: ez azért nem így mûködik. Itt ugyanis nem szabad fényképezni! Eltöprengtem egy pillanatra: adott egy vásárlókból (vagy talán valami másból) élõ áruházkomplexum, és nem haditámaszpont, ahol egy senkiházi „smasszer” riogatván a potenciális vásárlókat  kijelenti, hogy nem szabad fényképezni.

    Megkérdeztem, hova van ez kiírva. Szertenézett, s rájött, hogy sehova. – A fõnököm rendelkezett így. - tette hozzá. – És? - kérdeztem én. Ki nekem a maga fõnöke? – Nem baj, itt akkor sem szabad. Mert én azt mondtam. - így a gorilla vigyorogva. – Jó. Kérem a panaszkönyvet! – Azt nem tudok adni. Izraelben van a panaszkönyv! – Hoppá! Így már mindent értek! – és ezzel kissé megalázva, de méltóságteljesen távoztunk. Elhatároztam, hogy ebbe a ganéba többé be nem teszem a lábam.

    A legszebb az lenne, ha többen követnék példámat, azaz idegen és emberidegen „mallokkal” más sem piszkítaná be a lábacskáját. De ezzel nem oldunk meg semmit, ettõl még nem mennek tönkre. A vak is látja (csak az átlagember nem – a szerk.), hogy ezek a gigantikus beruházások, üresen kongó farmer- és ékszerboltok gyakorlatilag nem hoznak semmit sem a konyhára. Tehát a háttérben e gátlástalan üzletemberek (?) nem ebbõl építik szerény viskójukra a kacsalábat. Vajh' mibõl? Az olvasóra bízom e rejtély megfejtését.

    De a butuska átlagember hajlamos összetéveszteni a szépséget a csupaüveg felületi csillogásával, örömmel meg is fürdik ebben a mocsárban. Saint Exupery Rókája nem erre oktatta Kis Hercegét: – Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan! Amíg a butuska átlagember vak és csak a szemével lát, addig megérdemli, jussát, többet úgysem érdemel, mint