Mikor végre valahára hazavetõdtem Francföldrõl, három tekercs filmem is várt elõhívásra, mindegyik tele jobbnál jobb vonatos fotókkal. El is mentem hamar a Rossmann-ba, a Kossuth Lajos utcai boltba, mert az van hozzánk a legközelebb, meg az sem mindegy persze, hogy mennyit fizet az ember ennyi fotóért - mind a hívásnak, mind a kidolgozásnak (9 Ft/db) kedvezõ ára volt. Augusztus 9-én bentjártam, és láttam, hogy mind megjött. Mivel nálam nem volt pénz, édesanyámmal hozattam haza. Sajna.
    Mikor otthon kibontottam, láttam, hogy az egyik sorozat kegyetlenül el van tolva. Az összes kép le volt skalpolva. Elõször azt hittem, én toltam el, hiszen ez volt az elsõ sorozat az új fotógépemmel, de amikor megnéztem a negatívot, minden világos lett. A fotókat 10x15-ös méretben dolgozták ki, csak éppen levágták 9x13-asra. Ezt már nem hagytam annyiban, mert a fotók így élvezhetetlenek voltak, vissza is vittem másnap mindet. Ott elõször be akarták bizonyítani nekem, hogy ez így jó, de nehogy már olyasvalaki bizonyítsa be nekem, akinek semmi érzéke nincs a fotózáshoz. Az üzletvezetõ végül elvette a tasakot, és odarakta az áru közé, hogy majd elküldi a laborba.
    Utána megnéztem többször is, egy héttel, két héttel, de semmi. Érdeklõdtem, azt mondták szólnak a labornak, keresse már meg. A labor válaszolt is, hogy elküldte - még augusztus ELEJÉN.
- Az oké, - mondom, - azóta már visszaküldtem reklamációra.
- Ja, az reklamáció volt? Ott nem nézték meg.
    Na kösz! Odaadom reklamációra, erre pont ott nem néznek utána! Azt hiszem, hogy nemcsak megjelenés alapján kéne válogatni a boltszemélyzetet, állítom, a biztonsági õrök talán a személyzet leginteligensebb tagjai! Na, mindegy, azt mondták, most már a reklamáción, elmúlt megint néhány hét, még mindig semmi. Ekkor már édesanyám ment be, de neki azt mondták, hogy a laborból azt üzenik, hogy nincs meg a negatív, de adnak helyette egy új 36 felvételes filmet. De mit érek azzal a filmmel, ha az elveszett negatív képei nincsenek rajta. Ki tudja, mikor jutok ki újra Brüsszelbe, és mikor fogok ki olyan jó felállást, mint akkor. Ki tudja, mikor tudom a Venice-Simplon-Orient-Expresszt újra fotózni, nem olyan gyakori vendég az nálunk, és én sem vagyok olyan gyakori vendég sem Velencében, sem Párizsban. Édesanyám ugyanezt mondta, és beírt a vásárlók könyvébe.
    Arra jött a szokásos mentegetõzõ válasz, hogy igyekszünk a szolgáltatást javítani, bla-bla-bla, meg mellékeltek egy 1000 forintos vásárlási utalványt. Ha azt vesszük, hogy ténylegesen mennyibe került külföldre eljutni, és azokat a jármûveket idõben kifogni, akkor itt nem csak egy szimpla ezresrõl volt szó. A következõ levél már az igazgatóhoz ment, aki mellesleg német - a levelet is németül írtam. Erre a beszerzési osztálytól jött egy magyar nyelvû, aláiratlan levél, hogy most ráálltak és prioritással keresik.
    De mit keresnek, ha már egyszer megmondták, hogy nincs meg? És tényleg ez még egy fél évet vesz igénybe, ahogy utána ezt a telefonba mondták nekünk? Meg megint hozzácsapta egy 1000 forintos vásárlási utalványt. Mintha az segítene visszaállítani a bennük megingott bizalmunkat. És a bolt szerint sokan vannak még akiknek a fotóit keresik...
    Tehát: amíg nem javítanak a kezelési gondosságon, és a vevõkhöz való hozzáálláshoz, addig ne is várják, hogy akár egy doboz csótányirtót is veszek tõlük. A fotókról még annyit, hogy nincs az a pénz, amiért velük újra fotót hivatnék elõ.