Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk. 
Por és hamu vagyunk. 
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. 
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?... 
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. 
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. 

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak 
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. 
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt, 
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt 
És megértették a dajkaéneket 
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. 
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, 
A gyereknek Toldit olvasod és azt feleli: oké. 

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: 
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!...” 
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, 
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. 
A thyrreni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, 
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. 

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon, 
A tested is emlékezik, mint távoli rokon. 
Még felkiáltasz: „Nem lehet, hogy oly szent akarat...” 
De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat 
Thüringiában. Posta nincs. Nem merek írni már. 
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. 

A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, 
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. – 
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby 
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? 

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? 
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? 
„Az nem lehet, hogy annyi szív...:” Maradj nyugodt. Lehet. 
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. 
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, 
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. 
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved 
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. 

Még azt hiszed, élsz?... valahol?... És ha máshol nem is, 
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...” 
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...” 
Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten...” 
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.” 

Hát így. Keep smiling! És ne kérdjed senkitől: miért? 
Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?...” Magyar voltál, ezért. 
És eszt voltál, litván és román... Most hallgass és fizess. 
Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. 
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, 
A rádióaktív hamu mindent betemet. 

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, 
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak egy szám a képleten, 
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég 
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. 

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, 
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. 
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, 
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. 

Szorongads még a bugyrodat, rongyaidat, szegény 
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt – 
Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted 
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet, 
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet, 
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, 
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, 

Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk? 
Ime, por és hamu vagyunk. 

...Jobb karján a kötél meglazult. Nyújtózott. Az ének 
Közelről zengett. Figyelt. Most megismerte: 
Ők énekeltek, a szirének. 
Rekedtes ének volt, kéjes, olajos. A társak aludtak. 
Viasz tapadt fülükben. Álmodtak is. Arról, hogy hazajutnak, 
S majd boszút áll az ifja vagy a véne!... 

Felnyögött, tehetetlen. No, hol van most Pallas Athéne?... 
A tutaj csattogva úszott. Az ősz ember feltárta rémes torkát. 
Az ének távolodott. Vijjogtak a vitorlák. 
Egyszerre félni kezdett. Megroggyant keze, lába – 
Felnyögött. Félt, hogy hazakerül Ithakába...