Az erdőszélen hóvirág fehérlett. 
Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha. 
Valaki a Talpra Magyart szavalta. 
Aztán a tanító beszélt a szabadságról. 
Hallgatta sok parasztgyerek, 
oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek. 

A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel. 
S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel. 
Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér, 
amikor annyi ember meghalt valamiért. 

A többiek hallgatták némán. 
Hitték is, nem is a mesét. 
Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták. 
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul: 
„Édesanyám! Mi a szabadság?” 

A tanítóban elakadt a szó. 
Odanéztek mindannyian. 
Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte: 
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam”

Ó, hóvirágos régi március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították 
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!” 
Voltunk azóta hősök mi magunk is. 
Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok, 
voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok. 

Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával 
és mind a négyszer más zászló alatt! 
És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad! 

Hát ez a szabadság, emberek? 
Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták…? 
S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek: 
„Édesapám, mi a szabadság…?” 

Ó, hóvirágos régi Március… 
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor 
és csak annyit mondunk csöndesen: 
fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian. 

Bajorerdő, 1947.

2002. február – négy éve hunyt el Wass Albert